You are currently viewing “Mikor lesz már ennek vége?”

“Mikor lesz már ennek vége?”

Az elmúlt hetekben többen kerestetek meg azzal a konkrét kérdéssel: hogyan és mikor kaphatjuk vissza a régi életünket. Az utcán járva is gyakran hallom – akár egy bolti sorban állás közben is – ahogyan arról beszélgetnek, hogy mikor lesz már ennek vége és mi lesz így velünk.

Azt gondolom rengeteg belső munkánk van és lesz is még a vírus okozta változások kapcsán.

A bezártság azt eredményezte, hogy az emberek kénytelenek voltak szembenézni a konfliktusaikkal, félelmeikkel és már nem is tudtak elmenekülni előlük. A korlátozások ideje alatt a legtöbb ember konfrontálódott számos olyan problémájával, amelytől a korábbi nyüzsgés megkímélte. Előtte ugye akár a munkahelyén megbeszélte a kollégájával, hogy milyen igazságtalan és nehéz az ő XY-al való kapcsolata, vagy egy edzés keretein belül kiventilálta magát annak akivel éppen összetalálkozott, majd utána hazaesett és gyakorlatilag mintha semmi sem történt volna lefeküdt a párja mellé, elaludt, másnap pedig kezdődött minden elölről. Viszont ezek az akár hosszú évek alatt felgyülemlett és ki nem beszélt konfliktusok most belülről nyomasztják az embereket és szembesítik őket megoldatlanságukkal. Hiába érezte eddig az illető a gondok meglétét, jellemző az emberre, hogy talán akkor lép egyet előre amikor már tényleg nagyon nagy a baj. Addig csak foltozgatja a lyukakat ahelyett, hogy megelőzné akár a foszlásnak indulását is, kvázi nem kezeli megfelelően a kialakult helyzeteket még mielőtt az túl nem nőtt rajta. Valahogy az ember mindig csak maszatolgat – értem ezalatt a tüneti kezeléseket – ahelyett, hogy például most az otthon töltött lét által nyújtott lehetőséget kihasználná arra, hogy mélyebben vizsgálódjon önmagában és megfejtse konfliktusai okát majd megoldást találjon azokra. Jó esettanulmány volt erre a tavaly nyár, de akár megemlíthetném a pár nappal ezelőtti terasznyitós szombat estét is. Csak kapkodtam a fejem a különböző médiumokban mutatott embertömegek láttán amikor is feloldották a hosszú hetekig tartó korlátozásokat. Számomra tökéletesen megmutatta azt, hogy az embereknek amint lehetőségük nyílik abban a pillanatban elkezdenek ellensúlyozni és ezzel egyenesen arányosan megindul a túlfogyasztásuk is. Amire viszont az emberek többsége nem állt készen a balatoni nyár végével az az, ami utána következett. Egy újabb, minden korábbinál szigorúbb intézkedéshalmaz, amelyek a már feltorlódott és meg nem oldott konfliktusaikat csak tetőzték és újra kicsúcsosodtak feszültségeik.

Ebből az ördögi körből tehát igazán kitörni és részben visszakapni a vírus előtti állapotot oly módon lehet, hogy a belső feszültségeink, konfliktusaink gyökerének megoldásán – segítséggel vagy anélkül – dolgozunk. Ennek hiányában ezeket a problémákat egészen addig tovább fogják vinni magukkal az emberek – rosszabb esetben még örökíteni is azt utódaik viselkedési mintáiban – amíg arra egy tartós és számukra, életvitelükbe beépíthető megoldást nem találnak. Lehet az embernek áltatnia önmagát, de mindig azt mondom, hogy baromira kár a gomolygó sötét füstben megállni amikor azon túl vannak az igazán színes és érdekes dolgok, amik jó alapul szolgálhatnak egy valóban teljes élethez.