Több ügyfelem mesélt arról, hogy a volt párkapcsolata azután ért igazán véget, miután elhangzott közöttük a következő: „nem tudok tovább veled élni”. 
Minden emberből más és más érzést vált ki egy ilyen mondat, azonban az alapvető ösztönös reakciókat – többek között a hirtelen blokkot vagy azt, hogy nem találjuk a szavakat – szinte mindenki megtapasztalja.
No de mi is van igazán a lelkünk mélyén amikor ezt halljuk, mit érez abban a pillanatban az adott fél? Annak, aki kimondja – tegye azt hosszas megfontolás után vagy hirtelen felindulásból – valószínűleg már csak egy egyszerűen kimondott félmondat, viszont mégis a másodperc tört része alatt okoz akkora pusztítást a másikban, mint egy atombomba.
Mégis miért éljük meg olyan fájdalmasnak a szakítást, mi az, amitől egyik pillanatról a másikra azt gondoljuk minden véget ért, mintha képtelenség lenne a másik nélkül tovább folytatni?
Bizonyos mértékben hatással van önértékelésünkre a másik léte vagy éppen annak hiánya. Egy párkapcsolatban élve a férfi vagy női mivoltunk mellé kapcsolódik az abban lévő szerepünk, amely egyben az identitásunk részévé is válik. Főleg egy hosszabb kapcsolat esetén, amiben már az egész életünk egymás köré szerveződik. Együtt tűzünk ki célokat, legyen akár az egy utazás vagy egy autóvásárlás, amik során a közös elhatározások alapján teszünk erőfeszítéseket, így idővel kialakul az erős „mi” tudat. Társas lényként lettünk kalibrálva, ez bizony egy evolúciós kód bennünk. Nem szükséges évszázadokat visszapörgetnünk a történelemkönyvekben, elegendő ha a nagyszüleinket, dédszüleinket megnézzük, akiknek – még ha kis túlzással is élek – csak akkor volt esélyük a túlélésre, ha olyan társsal kötötték össze az életüket, akivel szorosan együttműködve tudtak létezni. Számtalan élethelyzetben az is egyfajta megnyugvást jelent, ha elmondhatjuk magunkról, hogy tartozunk valahová vagy tagjai vagyunk valamilyen csoportnak.
A párkapcsolat is egy ilyen csoport, ami abban az esetben működik a legjobban, ha azt egy jól kiteljesedett nő és férfi alkotja, akik őszinte szeretettel és bizalommal kapcsolódnak egymáshoz.
Párkapcsolatban élve a másik a történetünk részévé válik, így az egyéni életünk közös halmazt alkot. Szavaink, gondolataink hatást gyakorolnak a közös életünkre. Gondoljunk csak bele, társas kapcsolatban élve hányszor mondjuk azt, hogy a „párom”. Köztem és a férjem között amikor elhangzik ez a szó, akár csak egy éttermi vacsora közben, minden egyes alkalommal mélyebbre és mélyebbre véssük egymás lelkébe ezt az állítást. Ezzel együtt olyan keretek kiépülését élhetjük meg, amely egy egyedi biztonságérzetet generál bennünk. Ez egy olyan önálló világ, amin belül úgy érezzünk minden a legmasszívabb alapokon fekszik és képesek vagyunk közel tökéletesen felmérni, hogy mi és miért történik. De vegyünk csak egy hétköznapi példát. Biztosan mindenki látott már vagy tapasztalt az élete során olyan csöpögős jelenetet, amit mi, kvázi érzelmektől mentes külső szemlélők így definiálunk, viszont azok az emberek akik abban a pillanatban ott és akkor nyakig benne vannak, nekik ez pusztán az egymás iránt érzett szeretetük alapvető formájának kimutatása.
A mindennapjainkban az ilyen és ehhez hasonló kapcsolaton belüli tapasztalások életünk számtalan élethelyzetének meghatározó élményeivé válnak. Ennek megszűnése mit is jelent? Bizony olyankor nem csak a hétköznapjainkat kell átszerveznünk, önmagunkhoz is újra vissza kell találnunk és mindezt ugye már a másik nélkül.
Az egyik kliensem ezen szavakkal számolt be az eseményről, amikor meghallotta a feleségétől, hogy válni akar: „Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon…”. Elmesélte, hogy még több napon keresztül munkaidőben is az irodájában a fejét fogva csak azt kérdezgette magától, hogy „miért?”. Ez bizony egy megtörtént eset. Egy ilyen erős mondat elhangzása – direktbe nekünk célozva – olyan fájdalmas élményt generál, amelyet számtalan esetben nem csak a lelkünk, hanem a testünk is megszenved. Többször tapasztaltam már a közvetlen környezetemben is, hogy hirtelen testsúlyvesztéssel is jár egy ilyen szakítás utáni állapot. Biztosan többetek átesett már hasonló eseményen. No de miért is van mindez? Ilyenkor az agyunknak pont azok a területei kezdenek őrült aktivitásba, amelyek egy fizikai sérülésnél jelentkeznek. Ennek következményeképpen hallhatunk olyan mondatot is akár: „annyira fáj, hogy belehalok”. Ilyenkor szokták többen feltenni nekem a kérdést, hogy „miért ilyen fájdalmas ez”.
A válasz minderre valójában az evolúció. Fajunk fenntartása szempontjából bombabiztos megoldásokra volt szükség. Nézzünk ismételten egy példát. A csecsemő a legkiszolgáltatottabb lény a világon, aki ha nem képes arra, hogy az anyukáját folyamatosan és aktívan maga mellett tudja, akkor bármilyen erősen is fog hangzani, de képtelen lenne önmagától a túlélésre. Elég felidéznünk egy utcai séta során megpillantott anyukát a gyermekével, amely során a kicsi kétségbeesett sírásával igyekszik jelezni az anyukája irányába, hogy figyeljen rá, de úgy igazán és őszintén. Már ebben az életkorban is ösztönösen tudjuk, hogy mire van szükségünk a túléléshez. Jelen szituációban a sírásra, mint a beszéd előtti szakasz egyetlen kommunikációs formájára.
No de térjünk csak vissza. Napjainkban már szó sincs arról, hogy belehalnánk abba, ha elhagy a párunk. Őseinknél vagy akár még a fentiekben említett dédszüleinknél is a kialakult kapcsolatok nem csupán időszakosan voltak fontosak az ember életében, hanem tartósan. A különböző, akár hétköznapi kihívásokkal közösen néztek szembe és birkóztak meg. Emiatt tudott kialakulni már sok-sok évezreddel is korábban az a bonyolult rendszer, amelyet kötődésnek hívunk. Ez segíti a magányosan élők összetartását és az azirányú késztetést, hogy párt alkossanak valakivel, majd családot és pontosan ugyanez a belső ösztön képes arra is, hogy csoportokat is összetartson. Szakításkor bizony ez a rendszer sérül és emiatt is ilyen fájdalmas.
Az ismerős ingerek megnyugtatólag hatnak az agyunkra, ellentétben az újakkal. A párunk is egy ilyesfajta megnyugtató hatással van ránk, hiszen jól ismerjük mozdulatait, hangját, mozgásának ritmusát, ilyen formában tudjuk, hogy nem kell tőle tartanunk. Ezen oknál fogva még akkor is benne tarthat minket egy párkapcsolatban, ha egyébként már minden más kiüresedett. A veszekedések, egyéb negatív események és helyzetek is „ismerősen elviselhetetlenek”. Ebből az is következik, hogy amikor elveszítünk egy ilyen már jól ismert kapcsolatot, vele elveszítjük a kapcsolódó biztonság érzését is. Ezt követően általában valami új veszi kezdetét, amely az új mivolta miatt nem hordozza magában a már ismert biztonságérzetet, ezért bizonyos tekintetben félelmetesnek tűnik. Milyenek lesznek a napjaim nélküle, mi lesz a családi ünnepekkel és kivel tervezzek nyaralást – kérdezzük ilyenkor magunktól. Egyszerűnek hangzó kérdések, mégis megterhelő rájuk megtalálnunk a választ. Egy szakítás után újra kialakítani az életünket egyáltalán nem egyszerű feladat. Rengeteg az ismeretlen tényező, emiatt is olyan félelmetes.
Summa summarum, agyunk az ismert tényezőket sok szempontból előnyként értékeli, még akkor is ha ezek negatívak. Ezzel szemben az ismeretlenre már-már pánikszerűen reagál, így összezavarva az érzelmeinket. Egy olyan esemény pedig, mint a szakítás számtalan változással jár.
